Az egyik közösségi oldalon egy ismerősöm kitett egy szórólapot, amelyen az Ötpróba kerékpáros teljesítménytúrára invitálja Szolnokra a lelkes érdeklődőket, különböző távokon. Azonnal tudtam, hogy nekem ott a helyem, s reméltem, rajtam kívül még sokan így gondolják. Az egyik munkatársam amatőr kerékpáros, vele meg is beszéltük, hogy indulunk. Aztán kimentem a McHale előtti rajthoz, és azt kellett látnom, hogy bizony igen gyér az érdeklődés. Nem is értem, miért ennyire érdektelenek ebben a városban az emberek. Gyönyörű idő, igazi közösségi program. Ha úgy akarom, versenynek fogom fel. Ha a családommal vagyok, akkor jó hangulatban mozgok egy jót. De nem, itt ilyen nincs...

Mérlegeltem, melyik távot is válasszam. A 20 km eleve kevésnek tűnt, hisz' már a múltkor is simán ment a 43. Ahhoz képest a 40 is visszalépés :) , a 80 km viszont félelmetesnek tűnt. Ráadásul 3 órát adtak szintidőnek a megtételéhez, amihez viszont én kismiska vagyok. És nem csak még most, ezzel a súllyal - úgy általában is. Ráadásul nekem mountain bike-om van, ahhoz pedig országúti versenygép kell. Tehát maradt a 40 km - azt még végig tudom ülni a nyeregben.

Mivel versenyen kívül indultam, jó 200 m-es hendikepből eredtem a többiek után. Ami nem is volt baj, mert Tóth Tomival épp azt beszélgettük, hogy az előttem haladók látványa úgyis plusz erőt ad majd. Ez így is ment sokáig, sorra mentem el a hátul haladók mellett, egyre inkább éreztem a versenyzés mámorát. :) Hiszen ezért is indultam elvégre! Aztán jött egy kis baj, ami az egész versenyemet átírta. Outsiderként nem vettem részt a megbeszélésen, amelyen az útvonalat is elmondhatták, így értem el a kőröstetétleni elágazáshoz. Abony felé kihalt volt a táj, Kőröstetétlen felé a távolban két kerékpárost pillantottam meg. Mint egy ragadozó vetettem magam utánuk, jó két kilométer után be is fogtam őket. Ott derült ki számomra két dolog. Egy: a két legényke csupán hazafelé tekert, szó nem volt részükről versenyzésről... Kettő: tudatosult bennem, hogy én épp az ellenkező irányban teljesítem a távot. Ergo: innentől én már csak magammal és az idővel versenyzem... Kis időmbe telt, mire a csalódásomat feldolgoztam, utána azonban a régi tempóban tekertem tovább. A kőröstetétleni ellenőrző pontnál megálltam a kedves hostess hölggyel megbeszélni a helyzetemet, de ő is mondta, hogy semmi baj, haladjak Abony felé. Megkínált egy pohár langyos vízzel, ami még úgy is jól esett, aztán irány a két tornyos város. Ezen a szakaszon találkoztam a 80 km-es gyors különítménnyel, és nem messze Abonytól az én távomon haladókkal. Gyors eszmecsere során tisztáztuk, miért is tudok nekik szemből integetni, aztán ki-ki ment a maga útján. Azért az eltelt idő és a megtett távolság alapján már sejtettem, hogy nem állok rosszul. Amint újra a tetétleni elágazáshoz értem, nem láttam senkit a hosszú egyenesben, így megnyugodva vágtam neki a maradék 5-6 km-nek. Az erőm szép csendben elfogyott, mint legutóbb is hazafelé jövet, de az utolsó emelkedőnek már abban a tudatban vágtam neki, hogy utána 100 m-re már ott a cél. A felüljáró tetejéről már félholtan is le tudok gurulni. Úgy is lett. Félholt lettem, majd legurultam. Alig tudtam leszállni a kerékpárról.

Amint megérkeztem, csak a rendező hölgyet találtam a célban, akitől megkérdeztem, hogy a 40 km-esek közül érkezett-e már meg valaki? Álszent kérdés volt, mert tudtam, hogy olyan nem fordulhatott elő :D , de kellett a lelkemnek a válasza: előttem senki sem érkezett még be. Mivel délre ebédre vártak, sietnem kellett volna, de a kisördög nem hagyott nyugodni: vajon mennyi idővel később érkezik meg a második helyezett? 13 percig vártam, azután már indulnom kellett. Nem rossz egy elhízott öregembertől... Csak szerényen. :)

A tények:

Megtettem a kiírás szerint 1 óra 45 perc alatt 40 km-t (szerintem nincs annyi a táv), átlag pulzusom 138 volt, aminek nagyon örültem. A táv teljesítése közben az órám szerint elégettem 9950 kcalt, valamint a bőröm színe négy fokozattal lett vörösebb....

Csupán magánvélemény: ha már valaki egy tömegrendezvényt szervez, tegyen meg mindent annak propagálásáért. Ez a próba sokkal nagyobb visszhangot megérdemelt volna. A másik: az abonyi út, valamint a kőröstetétleni bekötőút minősége tragédia a versenyzőknek és a járműveknek is. Tudnék is alkalmasabb helyszínt ennél. Na, hol is? Hol is? Jaa, bocs, tévedtem. Nincs olyan errefelé...

Közben megnéztem: egészen pontosan 37 km a táv, így az átlagsebességem 21,15 km/h volt. Csak összehasonlításképp: Tóth Tomi 69 km-t tett meg 2 óra 15 perc alatt. Ez annyi mint: 30,67 km/h.  Icipicit jobb nálam. :D

Először kezdjük a tényekkel:

Útvonal:                   Szolnok - Martfű - Szolnok

Táv:                        43 km

Teljesítve:                2h 26' alatt

Időjárás:                  Jellemzően napos, szeles, változékony

Élményeim:

Amióta újra van kerékpárom, ráadásul úgy tűnik, teljesen megbízhatóan is működik (hála érte Vass Sanyinak), azon gondolkodtam, mi legyen az első hosszabb utam vele. A most teljesített távot egy héttel korábban szerettem volna megejteni, de több ok miatt nem sikerülhetett. Az egyik ok én magam voltam...

Most azonban adott volt minden, a kerékpárt (egy kis reklám: Caprine Cherokee) is egyre inkább kiismerem, így nekivágtam. Próbáltam csábítani a fiamat - társaságban mégis könnyebb, jobb szenvedni -, de ő inkább kipihente az előző napi bajnoki fáradalmait, helyette gitározott a szentem. Amíg én adtam le a milligrammokat. Megértettem. Sőt irigyeltem...

Nem akarom túl hosszú lére ereszteni a leírást, mert a 43 km nem az a táv, ahol az embert sok élmény érheti, különben is, más átélni, megint más olvasni róla. Az első hervasztó tapasztalás a nem túl erős ellenszél volt. Ami az én esetemben azért is gáz, mert sajna akkora a támadható felületem, hogy bizony a legkisebb fuvallat is befékez. Ráadásul már Szolnok határain belül éreztem, a keskeny nyereg, valamint az én testtömegem párosításából nem jöhetek ki túl jól. A hitvány szolnoki kerékpárút is fokozta az élményt, csoda, hogy nem fordultam vissza. Még egy szakasz, a Rákócziújfalu Martfű felőli végén lévő volt ilyen pénz lenyúlós kivitelezői munkát sejtető állapotú, a többi, különösen az utolsó szakasz teljesen rendben van. Még szép, nem rég adták át.

Egészen pontosan egy óra telt el, mire a sörgyárhoz érkeztem, akkor már igen kivolt az ülepem, de vitt előre a még meglévő lelkesedés. Rá tíz percre érkeztem a Városházához, ahol gyorsan dokumentáltam a tényeket, kicsit regenerálódtam ott, ahol már nagyon rám fért, aztán vissza a nyeregbe (de nagyon nem esett jól!!!), és irány Szolnokra. A már erősen meglévő kínjaimat enyhítette a végre beálló szélcsend, ami kitartott egészen Újfaluig. Ott aztán mintha elvágták volna, huss, minden erőm elszállt. Hiába számolgattam addig, hogy az oda útnál legalább 20 perccel korábban hazaérkezem, lett belőle 5 perc lemaradás... Egyre többet álltam ki a nyeregből, mert már semmimet sem éreztem, ami a nyereghez ért. Kín volt, no! Egyedül az órámról leolvasott kalória adat miatt lehetett jó hangulatom. Azóta, amióta hazaértem, önmagamat keresem, járni tanulok, és megesett velem az a csúfság, hogy ebéd után lefeküdtem aludni... Csak jönne már a hatás.

Még néhány adat összegzésképp:

Elégettem az órám szerint 7100 kalóriát, átlag 129-es pulzusszám mellett. A szívem maximális terhelése 146-os pulzus volt.

Egy hónapja nem írtam be semmit, mert sajnos nincs mit... Az eddigi ténykedésem azt mutatja, a saját "módszerem" alig hoz eredményt. Eddig amit fel tudok mutatni, az egy nadrágméret csökkenés, ami akár még jól is hangzik, de...

Az utóbbi két hétben - hogy finoman fogalmazzak - elveszítettem a fonalat, ezért ami eddig lement, az majdnem mind visszatért. Az esti evések előjöttek újra, pedig már egész jól bírtam nélkülük. Elmúlt az a jóleső üresség érzés (még ha az vizuálisan csak minimális szinten látszott is), ezáltal a kedélyállapotom is romlott. A Húsvét sem jött jókor, bizony, elcsábultam egyszer-kétszer. Csipegettem, csipegettem, no. A gondjaimat továbbra is rosszul reagálom le, evéssel feledem a problémáimat. De ennek vége! Újra vissza kell találnom a helyes útra, mert a blogom címére utalva gyenge poén lenne, ha azt mondanám, teljesítettem - leadtam 25-öt...... dekában.

Tegnap beszereztem (barter akcióban) egy kerékpárt, így újabb mozgásnemmel tudom kiegészíteni aktív mozgásomat. Ami mostanában szinte csak a pingpongra korlátozódott a húzódásom miatt. De most új lendületnek kell jönnie, itt a jó idő, a kerékpározás nem öli úgy az ízületet, mint a kocogás, gyors gyaloglás. A hétvégén kezdésnek megteszi egy laza 35-40 km Szolnok-Martfű-Szolnok útvonalon, aztán meglátom, elég vagyok-e ekkora távolsághoz.

A táplálkozásomhoz pedig igenis kell egy külső segítség, mert minden létező jel szerint egyedül döcögős lesz. Szerencsére van segítségem egy kedves ismerős személyében, felkérem tanácsadómnak. Új lendület kell...

Ahogy ígértem, pár gondolatot írnék elméletekről, számokról, tényekről.

Több helyen is olvastam, hogy 1000 g zsír leadásához 7000 kcal energia-deficit szükséges. Elég riasztó adat, nem? Közel három nap teljes éhezéssel lehetne elérhető. És az csak egy kilogramm, hol van attól a huszonöt?!  :)  Tovább kutakodva kiszámoltam, mennyi lenne az én elméleti (egyébként teljesen abszurd és mókás) 78 kg-os tömegemhez tartozó maximális napi kalóriabevitel, ha csak feküdnék az ágyon, és a pislogáson kívül más mozgást nem végeznék. Erre az jött ki, hogy 1850 kcal. Hát, nem sok... De szerencsémre figyelni kell azt is, milyen intenzitású munkát végzek, mert az ahhoz tartozó szorzóval meg kell növelni ezt az értéket. Sajnos (?) sem vájár, sem kubikos nem vagyok, így az én irodai munkámhoz csupán 1,4-1,5-es szorzó jár. Mivel nagyon szeretnék fogyni, a kisebbet választottam, így jött ki 2590 kcal. Komálom magamat, ezért egy kicsi kerekítéssel felcsaltam 2600 kcal-ra. Tehát ennyit ehetek minden nap elméletben, és akkor nem hízok. Értelemszerűen minden ennél kevesebb táplálékbevitel, minden plusz sporttevékenység a fogyásomat szolgálja. Előbb vagy utóbb. Jelentem, nálam utóbb, és nem úgy...

Február 22. - ettől a naptól írom pontosan, miből mennyit eszek. A neten található sok kalóriatáblázat közül a legszimpatikusabb segítségével meg tudom határozni közelítő pontossággal, mennyi energiát juttatok a szervezetembe egy nap. Nem kell óriási informatikusi tehetség a fent említett adatok és néhány egyszerű képlet segítségével megjelentetni, mennyi az elvi súlyvesztésem naponta. Hangsúlyozom, elvi. Mert - tudtam eddig is - nem vagyok átlagos manus. :) Természetesen a számomra kedvezőtlenebb irányba térek ki, kevesebb zsírom ég, mint amennyinek kellene. Az alkati sajátosságomon túl az is szerepet játszhat, hogy nem megfelelő mozgást, nem aerob edzést végzek. Tehát nem a maximális pulzusszámom 55-75 %-os tartományában ketyeg a szívem mozgás közben. Ez a téma még nem egészen kristályos előttem, de dolgozom az ügyön. Lehet, ha jobban utánaolvasok, ráadásul tudom is alkalmazni, szebben alakulnak a számaim. Nem hajt a tatár.

Más. Lassan el kell gondolkodnom, hogyan és hol tudnék az eddigi foci-pingpong-futás-gyaloglás mellett elkezdeni erősíteni. Nem szeretném, ha a súlyvesztésemnek az izomzatom látná a kárát, márpedig ez törvényszerű, ha nem edzem magamat ilyen formán is. Eleve, ahogy telnek az évek, és lesz egyre kevésbé intenzív a mozgásunk, sorvadnak valamilyen szinten az izmok is. Kevesebb izom életben tartásához viszont kevesebb energia kell, ezért van az, hogy egy átlagos polgár lassan, de biztosan gyarapítja a súlyát az évek múlásával, hiába nem visz be több energiát. Ezt megfordítva, ha izmot pakolunk magunkra, a felvett kalória legnagyobb részét azok használják el, és kevesebb raktározódik. Nos, ezt kell valahogy elérnem. Ráadásul régebben (és még pár éve is az azóta sajnos megszűnt munkahelyemen) nagyon élveztem úgy is sanyargatni magamat. Tudom, akkora izmokat már nem építek soha magamra, mint 20-25 (de akár 5-8) éve, az ízületeim is koptak sokat, figyelni kell, nehogy megsérüljek. De a lelkemnek és a fogyásomnak is jót tennék azzal, ha sikerülne kicsit szépítenem (ugyan!) magamon. Csak találnom kell egy megfelelő termet, ahol mindezt megtehetem... Ha valaki tud ilyet, szóljon! :)

Amúgy a pingpong is megmozgatja ám az embert.

Buta ember a saját kárán tanul - régi igazság, rám pedig hatványozottan igaz... Türelmetlen vagyok, tudom, az a baj. Mert még nem vagyok hetven kiló, azt gondolom sokszor, hogy nem fog sikerülni, amit elkezdtem. Pedig ha átgondolom, az eddig eltelt rövid idő alatt mi minden történt, nem igazán indokolt az elkeseredésem. Nem látványos súlyvesztésre, alakváltozásra gondolok - mert az még azért nincs. Mivel tulajdonképpen vakon, minden előzetes felkészülés nélkül ugrottam bele a fogyókúrába, most folyik a tudás megszerzése. Szerencsére találtam sok irodalmat hozzá, már csak az ocsú kiválogatását kell jól elvégeznem, nehogy vakvágányra fussak. A testem jelez, mutatja, hogy vette a lapot, már jobban vagyok a bőrömben. Ám van még mit tanulnom.

Például azt, hogy betegen ne ugráljak. Hét közben összeszedtem valamit, köhögök, náthás vagyok, de lázam nincs. Szombaton végig pihentem, ugyanakkor fel is húztam magam, mert így egy nappal kitolódott a cél eléréséhez szükséges idő. :) Vasárnap sem voltam jobban, de már nem érdekelt semmi rosszullét, mennem kellett. Mivel előző nap henyélés folyt, elhatároztam, hogy nagy távolságot teszek meg, bepótlandó az elmaradást. De már nem futok. Vagy inkább: még nem futok - egészen addig, amíg el nem érem a 110 kilót. Be kell látnom, ezzel a tömeggel bűncselekmény gyilkolni az ízületeimet. Mindenem fáj, legfőképp a térdeim, meg ugye, a húzódás sem gyógyult még meg. Zsola (én néhány tanácsadóm) hatására ráálltam a gyors gyaloglásra. Igaz, nem terheli meg a szívemet annyira, a pulzusomat sem tudom 120 fölé vinni, bármennyire is erőlködöm közben. Ugyanakkor nem érhet súlyosabb sérülés. Persze, csak ha ésszel csinálom, nem úgy mint tegnap.  Egy útvonaltervező program segítségével kiszámoltam egy edzés hosszát, amelyen végig biztonságban meg tudom tenni a távot. 12 km lett, ezt gyalogoltam le 1 óra 52 perc alatt, átlag 118-as pulzusszámmal. (Ez 6,4 km/órás tempót jelent.) Néha azért csak bele-belekocogtam, mert nem bírtam ki. Akkor fel tudtam tornázni 135-re. Már közben is éreztem, ez túl sok lesz nekem, erre a távra még nem vagyok bekalibrálva. Vizet persze nem vittem magammal, jól ki is száradhattam a végére. Hiába tudtam közben, mekkora buta amatőr vagyok ezzel a kapkodós, nem átgondolt módszeremmel, a végén azért csak jól éreztem magam. Többször gondoltam úgy, hogy megállok, és pihenek, de mindig túl tudtam lépni a holtpontokon. Kis büszkeséget is éreztem a végén, azt hiszem. A hét eleje úgyis a könnyebb mozgásról szól, addig is gyógyulgatnak fájó testrészeim.

Mivel ez délelőtt történt, délben az öcséméknél vendégeskedve egy finom ebéddel jutalmaztam kicsiny szervezetemet, többé-kevésbé figyelve a kalóriákra. Erről szól majd a következő bejegyzésem is. Az elmélet/gyakorlat eltéréseiről.

Elég gyorsan elért a baj. A pénteki futásról szóló bejegyzésemben jeleztem - és talán kicsit elbagatelizáltam - egy könnyednek tűnő húzódást, amely délutánra már komolyabban megmutatta magát. Hiába kentem be a fájdalmas részt, pihenni nem tudtam vele, mert indulni kellett Budapestre. Az időjárási körülmények sem segítettek, mert a csúszós, latyakos járdákon való járás magában hordozta a rásérülés veszélyét, ráadásul hajnali háromkor, mire visszaérkeztünk, jégpáncél borította a járdákat, én pedig csúszkáltam rendületlenül. Bizonyosan nem használt a sok dupla leszúrt rittberger az izmaimnak. A lényeg, a hétvégére mozgásképtelen lettem, futásról szó sem lehetett, maradt a csökkentett táplálkozás, mint módszer. 

Apropó, táplálkozás. Többen biztattak már egy ideje, hogy mindenképp próbáljam ki a különféle puffasztott/extrudált gabonákból készült "kenyereket", mert azok mennyire jót tesznek az én fogyásomnak. Ettem én már régebben ilyesmit, de semmilyen pozitív élmény nem kötött hozzájuk, viszont annyira meg szerettem volna felelni az elvárásoknak, hogy beszereztem a múlt héten kétféle kenyérpótlót. Kövessük az "együnk naponta többször keveset" alapon így táplálkoztam három napig. Soha többé nem akarok a közelemben  látni hasonlót! Korrekt módon eszegettem azokat az izéket, tettem rá vékonyra szelt sajtot, hozzá szeletelt szalámit. Horror volt. Én szeretem az ízeket, evés közben folyamatosan az járt az eszemben, hogy vérig sértem a másik két alkotórészt, hogy ilyen tapló ízű sivársággal társítom őket. Nem volt öröm az étkezésben, akkor meg minek? Kész, vége, döntöttem, maradok az én módszeremnél - napközben nem eszem.

Ha már így alakult, a hétvégét az én kis projektem tudományos hátterének tanulmányozásával töltöttem. Mindenki tudja, mi az a BMI? Tudtam én is, de eddig nem nagyon érdekelt, hát utánaolvastam. Testtömegindex. Hmm... Utána számoltam egy kicsit, majd összevetettem az eredményt a különböző feltüntetett kategóriákkal. Aztán számoltam újra, mivel az én értékem nem is szerepelt az ott láthatók között. Hú, nagyon rossz kedvem lett. Annyira távol voltam az ideális számoktól, hogy hirtelen leblokkoltam, mert nem éreztem, lenne elegendő erőm végigcsinálni a programomat, mire legalább az elfogadható kategóriába kerülnék. Utána megfordítottam a dolgot. Kiszámoltam, az okosok szerint mennyi lenne az ideális testsúlyom. No, akkor felnevettem. Az én magasságomhoz 78 kg lenne a normális testtömegem felső határa. :))))))))))))) Ez vicc. Aztán utánanéztem, a csontozat is korrigálhat a számokon, de a kalkulátoroknál ezt semmi sem jelzi. Csak kidobja a rideg számot. Hogy miért vagyok esélytelen elérni a tudományosan megállapított értékeimet? Mellékelek gyorsan két régi fényképet.

Az elsőn főiskolás koromban teniszezem. Azon a képen lehettem kb. 95 kg. Tudom, mert a gimnázium után alig-alig tudtam 100 kg alá vinni a súlyomat. A 95 kg a BMI-számítás szerint 30,3-as az eredmény - erősen elhízott. Kikérem magamnak! :)

A másikon a hadseregben vagyok látható, leszerelés előtt. Szerencsém volt, munkásszázadban szolgáltam a népet, a napi 8 gyári munkaórán túl többnyire azzal foglalkozhattunk, amihez kedvünk volt. Tehát az örökös sportolással, a kimaradásokon kívül. (A hétvégi eltávozás nálam nem játszott sokat, fegyelmi okokból a nagy szám miatt...) Szolgálatom második felében a vezetés a fejébe vette, hogy én leszek az "atléta" a században, amihez minden segítséget megadott. Mehettem futni, erősíthettem, igazi kínzásnak vetettem alá magamat. Így tudtam aszkéta életmód mellett lefogyni 80 kg-ra. Kb egy napig. Amint áthelyeztek bennünket, azonnal jöttek vissza a molekulák. A fényképen 90 kg lehetek. Az előzőhöz képest hízelgő, 28,7-es érték jön ki. Az a túlsúlyosnak a felső tartománya. Mindenki döntse el, ízlése szerint dagadt vagyok-e azokon a képeken. Innentől ezt nem tudom komolyan venni. Ha a célomat elérném, akkor is sokkal túllépném az erősen elhízott kategória alsó értékét. Ezek alapján akár abba is hagyhatnám az egészet - de nem fogom. 

Sőt, egy kisebb beruházást is megejtettem, vásároltam egy mellkaspántos pulzusmérő órát, hogy tudjam, mi is zajlik le bennem futás, sportolás közben. A pánttal óriási mázlim van, mert épp átér :) , remélem hamarosan összébb húzhatom. Most folyik a cuccossal való ismerkedés, remélem hamar ki tudom próbálni élőben is. Legkésőbb szerdán, foci közben. Addig is, ma pingpong, csak nem sérülök rá.

Péntek van. Szabin vagyok. Este Dream Theater koncert!!! :) Futni kellene. Havazik. Úgy nem könnyű. De fogyni kell. Akkor menjünk. Fúj a szél, rétegesen, vastagon. Vastagra vastagot...  Gömb. Nyújtás, melegítés - nem az erősségem. Most sem. Kezdjünk neki. Érzem, még nem vagyok gazella. Csúszik a havas térkő a sétányon. Csúszik a lábam is - szét. Hű, ez nem lesz kéjmámor. Sétálok. Futok. De inkább döcögök. Enyhe fájdalom a bal vádlimban. No, mi lesz? Ennyi volt? Úgy sincs kedvem. Ki kell bírnom! Séta. Próbálkozom. Fáj, de nem vészes. Futás-séta-futás-séta.... Egy utcasaroknál Opel Corsa egy kerékkel az árokban. Segíthetek? Megköszönné. Be az árokba - térdig süppedek. Klassz. Adjon gázt! Corsa kirepül a gödörből. Ennyire erős lennék? Megköszöni. Megvan a mai jó cselekedet. Ön-vállveregetés. De kiestem a ritmusból. Nem is volt... Telefon csörög. Csodálatos... Csevegek. Egészen kihűlök. Hajrá, már nincs messzi a cél. De itt már forgalmas az út. Én pedig szégyellem. Futás-séta... Ha jönnek, sokáig séta. Itt a cél, lakótelepi gimnázium. Hátra arc. A havat az arcomba fújja a szél. És a lábam sem élvezi már. Eddig sem. Lehet majd kenegetni. Sietnék, legyen vége. De fáradok. Pingvinmalac botorkál a hóban. Látom magam kívülről. Gyorsan érjek már haza! Még két kép dokumentumnak. Megérkeztem. 25 kiló... Mibe kezdtem én bele? :) De ez most nem fontos. Gyermekkel indulunk Pestre, az Év Koncertjére! Csak a Dream!!! Ajvé!

Egy picit átértelmezem a Valentin-napot, jó? Ezt a képet küldöm mindenkinek, akit bármilyen minőségben is szeretek vagy szerettem valamikor. Legyen az szerelmem, családtagom, barátom vagy közeli munkatársam. Annak is küldöm, aki miatt ez a blog megszületett. 

Tegnap megtörtént a csoda! Délben (a napi futás után) kiszedtem a megszokott marhapörkölt adagomat, és szépen nyugisan megettem - volna, ha úgy a kétharmadánál nem jelez az én drága jó gyomrom, hogy ennyi elég is volt, részéről telt ház van. Mondjuk, ebben még nincs semmi szokatlan, mert mindig jelez szerencsétlen... A csoda én magam vagyok, amiért megálltam, és befejeztem az evést. Korábban a "ha már kiszedtem, megeszem" elvet követve betuszkoltam volna, okozva ezzel magamnak nehéz délutánt és vajúdó kismama érzést. És ami még nagyszerűbb, jót tett a lelkemnek, amiért volt erőm fegyelmezni magamat. Ezt alkalmazni kell ezentúl. A másik dolog, amire odafigyelek majd, a táplálkozások sebessége. Az öcsémmel beszéltünk róla, hogy az a bajunk, elég gyorsan eszünk. Hiába sok esetleg, amit már betermeltünk, úgy érezzük, hogy még csak most kezdtük el, nehogy már vége legyen! Újabb korrigálni való. Épp a hétvégén olvastam egy cikket az örömétkezésről, amely mondanivalójának alapja tetszik, de egyébként meg marhaság. Igaz, lassan, az ízeket, állagot kiélvezve érdemes enni, de hogy én három szem mazsolát húsz percig elemezgessek, no ne! :) Pedig eleinte úgy kellene állítólag...

Mint minden jó magyar ember :), én is mindenevő vagyok, s erről nem vagyok hajlandó lemondani. Szeretem a húst sütve, főzve, párolva; a növényi táplálékok zömét főzelékként vagy köretnek, salátának elkészítve; mindenféle tejterméket - élen a sajtokkal; a tésztafélék minden formáját - köretként, pék- és cukrászsüteményként. Aki érezte már a fent megénekelt marhapörkölt ízét, aki evett már igazi meleg sepsiszentgyörgyi kapart héjú házikenyeret, friss juh- vagy épp érett camembert sajtot, tudja, miről beszélek. Semmi bajom a növényekkel, de a felsoroltakban több öröm lakozik - szerintem. Meg lehet kövezni érte.                                             Ezek maradnak - csak a korábbi mennyiség nem:

Mindenki mondja, hogy naponta többször egyek keveset. És tudom, igazuk van. De én épp reggel, kora délelőtt nem tudok enni, mert attól kezdve rossz a közérzetem. Ezen nem tudok és nem akarok változtatni. Hét közben igyekszem az első étkezést megejteni 10-11 óra körül, de korábban nem megy. Így jó esetben a javasolt öt helyett három alkalommal tudok étkezni. Bonyolítja a dolgot, hogy sportolás előtt nem szoktam enni - egészen nyilvánvaló okokból -, marad az esti időpont a főétkezésnek. Úgy pedig nem lesz fogyás. :) Asztalitenisz előtt még csak-csak "csipegetek" valamit, de a foci és a futás ezt nem engedi meg. Így sem könnyű most - eltelve, még inkább csak szenvedés lenne minden lépés sportolás közben. Érdekes probléma, még keresem a megoldást. Ha ötlete van valakinek, szóljon bátran! Minden bejegyzés kommentelhető itt és az alábbi közösségi oldalakon.

A fejembe vettem, hogy nekem a tiszaligeti gáton kell futni, ha a fene fenét eszik is. Pedig a fiam szerint nem tűnt jó ötletnek. Nem is volt az... Hepehupás keskeny nyom végig, nem ekkora embernek való. A bokám, térdem sem díjazta. Pár kép és egy rövid videó készült róla, íme, itt tartok most.

Mozogtam  - erősen változó terheléssel (kocogás-gyors séta-kocogás) 53 percet, az órám szerint elégettem 312 kalóriát.

2012.02.12. -  Hasonló jellegű, kicsit talán intenzívebb mozgásom volt ma is, mint tegnap. 50 perc edzés, 480 kalória elégetése mellett. Lehet, este még lemegyek egy erős sétára. 

Íme a képek a bemelegítésről, futásról, izzadásról.  Videót a fiammal komolyan felvenni nem lehet - hál' Istennek. :)

A videó zenéjét pedig este gyorsan feljátszotta nekem, úgyhogy igazi közös munka volt ez a bejegyzés.

Ma délelőtt elmegyünk futni a fiammal. Ami a részéről nem jelent mást, mint operatőri, fotós ténykedést. Manapság tiltok minden próbálkozást, hogy felvétel készüljön rólam, de ha már belekezdtem a blogba, valahogyan dokumentálni kell, honnan kezdtem, s hová jutok. Szégyen ide, szégyen oda, be kell vállalnom. Az a sokk, amely ért (és ami miatt Shreknek, Quasimodonak érzem magam) lassan múlik, de még erősen visszafog.

Előre mondom, a képek borzasztóak lesznek, a videón a futásom több mint szánalmas. Itt tartok most...

Jó egy hónapja is elmúlt már, amikor elkezdtem újra kocogni. Amit csak a szándék miatt neveznék annak, mert látvány szerint inkább volt vonaglás, a levegővétel pedig hörgés-sípolás. Hű, nagyon nem élveztem! A teljes táv leginkább a túlélésről szólt. Egész végig az járt a fejemben, hogy nem kellene elpusztulni ilyen fiatalon. :) Először nekiiramodtam úgy, ahogy régen szoktam, de 50 m(!) megfogott. Egyszerűen túl nagy teher nyomta a jobb térdemet (ami a balesetem óta szintén nem az igazi). Azonnal bepánikoltam, mert ott, akkor úgy éreztem, a fogyásból a futás programpont kiesik... Azóta annyit javult a helyzet, hogy - igaz új lépéstechnikát alkalmazva - már sikerül akár 300 m-t is megtennem egy huzamban. A földtől nagy elszökkenéssel még várnom kell, így inkább gyors gyaloglásnak nevezném inkább, amit művelek - úgyis azt javasolta a múzsám. Nem viccből járok én este futni - rajtam ne nevetgéljen senki. :) 

Ma megint nem fogom egyetlen lépését sem élvezni, mert a szerdai foci során az amúgy is rossz térdem ütést kapott, így erősen kérdéses, mit bír. Majd kímélem. A felvételeken úgyis látszik majd. Délután képek, videó itt!

Na, ez még nem állt pontosan össze. Rengeteget lehet hallani csodálatos módszerekről, étrendekről, a barátaim, ismerőseim is mind tudják a tutit. (Nem egy mégis hasonló gondokkal küszködik, mint én...) Az internet ontja az e témában íródott oldalakat, köztük néhány jó blogot is. Ezek között találtam meg Zsola történetét, amely már csak állapotunk párhuzama miatt is megtetszett. Semmi újat nem adott (ha a sikere fölött érzett örömöt és lelkesítést nem veszem figyelembe), csupán megerősített abban, hogy nem kell nekem semmiféle hókuszpókusz, menjek szépen a saját fejem után - mások által megszerzett hasznos tapasztalatok figyelembevételével.

A testalkatomat örököltem, örök hála érte az őseimnek. :)  Tehát ha megfeszülnék sem lehetnék vékonydongájú legényke. Mindig nehezebb voltam, mint a hasonló alkatú emberek zöme. Lehet, a csontozatom miatt. Megjegyzem, soha nem volt problémám a mozgással, mert amióta az eszemet tudom, mindig sportolok. Mégpedig nem keveset. Megvan az a határ is, amely fölött nehézkessé válik az aktív mozgás. Ez pedig a 110 kg. Addig minden simán megy. Nincs gond a focival még fiatalok között sem, teniszezés közben minden labdát befutok, és még a számomra egyébként unalmas futásban is találok örömöt. No de nem most!...