Buta ember a saját kárán tanul - régi igazság, rám pedig hatványozottan igaz... Türelmetlen vagyok, tudom, az a baj. Mert még nem vagyok hetven kiló, azt gondolom sokszor, hogy nem fog sikerülni, amit elkezdtem. Pedig ha átgondolom, az eddig eltelt rövid idő alatt mi minden történt, nem igazán indokolt az elkeseredésem. Nem látványos súlyvesztésre, alakváltozásra gondolok - mert az még azért nincs. Mivel tulajdonképpen vakon, minden előzetes felkészülés nélkül ugrottam bele a fogyókúrába, most folyik a tudás megszerzése. Szerencsére találtam sok irodalmat hozzá, már csak az ocsú kiválogatását kell jól elvégeznem, nehogy vakvágányra fussak. A testem jelez, mutatja, hogy vette a lapot, már jobban vagyok a bőrömben. Ám van még mit tanulnom.

Például azt, hogy betegen ne ugráljak. Hét közben összeszedtem valamit, köhögök, náthás vagyok, de lázam nincs. Szombaton végig pihentem, ugyanakkor fel is húztam magam, mert így egy nappal kitolódott a cél eléréséhez szükséges idő. :) Vasárnap sem voltam jobban, de már nem érdekelt semmi rosszullét, mennem kellett. Mivel előző nap henyélés folyt, elhatároztam, hogy nagy távolságot teszek meg, bepótlandó az elmaradást. De már nem futok. Vagy inkább: még nem futok - egészen addig, amíg el nem érem a 110 kilót. Be kell látnom, ezzel a tömeggel bűncselekmény gyilkolni az ízületeimet. Mindenem fáj, legfőképp a térdeim, meg ugye, a húzódás sem gyógyult még meg. Zsola (én néhány tanácsadóm) hatására ráálltam a gyors gyaloglásra. Igaz, nem terheli meg a szívemet annyira, a pulzusomat sem tudom 120 fölé vinni, bármennyire is erőlködöm közben. Ugyanakkor nem érhet súlyosabb sérülés. Persze, csak ha ésszel csinálom, nem úgy mint tegnap.  Egy útvonaltervező program segítségével kiszámoltam egy edzés hosszát, amelyen végig biztonságban meg tudom tenni a távot. 12 km lett, ezt gyalogoltam le 1 óra 52 perc alatt, átlag 118-as pulzusszámmal. (Ez 6,4 km/órás tempót jelent.) Néha azért csak bele-belekocogtam, mert nem bírtam ki. Akkor fel tudtam tornázni 135-re. Már közben is éreztem, ez túl sok lesz nekem, erre a távra még nem vagyok bekalibrálva. Vizet persze nem vittem magammal, jól ki is száradhattam a végére. Hiába tudtam közben, mekkora buta amatőr vagyok ezzel a kapkodós, nem átgondolt módszeremmel, a végén azért csak jól éreztem magam. Többször gondoltam úgy, hogy megállok, és pihenek, de mindig túl tudtam lépni a holtpontokon. Kis büszkeséget is éreztem a végén, azt hiszem. A hét eleje úgyis a könnyebb mozgásról szól, addig is gyógyulgatnak fájó testrészeim.

Mivel ez délelőtt történt, délben az öcséméknél vendégeskedve egy finom ebéddel jutalmaztam kicsiny szervezetemet, többé-kevésbé figyelve a kalóriákra. Erről szól majd a következő bejegyzésem is. Az elmélet/gyakorlat eltéréseiről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.