Ma délelőtt elmegyünk futni a fiammal. Ami a részéről nem jelent mást, mint operatőri, fotós ténykedést. Manapság tiltok minden próbálkozást, hogy felvétel készüljön rólam, de ha már belekezdtem a blogba, valahogyan dokumentálni kell, honnan kezdtem, s hová jutok. Szégyen ide, szégyen oda, be kell vállalnom. Az a sokk, amely ért (és ami miatt Shreknek, Quasimodonak érzem magam) lassan múlik, de még erősen visszafog.

Előre mondom, a képek borzasztóak lesznek, a videón a futásom több mint szánalmas. Itt tartok most...

Jó egy hónapja is elmúlt már, amikor elkezdtem újra kocogni. Amit csak a szándék miatt neveznék annak, mert látvány szerint inkább volt vonaglás, a levegővétel pedig hörgés-sípolás. Hű, nagyon nem élveztem! A teljes táv leginkább a túlélésről szólt. Egész végig az járt a fejemben, hogy nem kellene elpusztulni ilyen fiatalon. :) Először nekiiramodtam úgy, ahogy régen szoktam, de 50 m(!) megfogott. Egyszerűen túl nagy teher nyomta a jobb térdemet (ami a balesetem óta szintén nem az igazi). Azonnal bepánikoltam, mert ott, akkor úgy éreztem, a fogyásból a futás programpont kiesik... Azóta annyit javult a helyzet, hogy - igaz új lépéstechnikát alkalmazva - már sikerül akár 300 m-t is megtennem egy huzamban. A földtől nagy elszökkenéssel még várnom kell, így inkább gyors gyaloglásnak nevezném inkább, amit művelek - úgyis azt javasolta a múzsám. Nem viccből járok én este futni - rajtam ne nevetgéljen senki. :) 

Ma megint nem fogom egyetlen lépését sem élvezni, mert a szerdai foci során az amúgy is rossz térdem ütést kapott, így erősen kérdéses, mit bír. Majd kímélem. A felvételeken úgyis látszik majd. Délután képek, videó itt!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.